Mit csináljak? Kérdezzek rá? Menjek ki? Mi a jó eget csináljak? Így nem tudom elengedni magam kellőképpen egy bulihoz basszus. Na jó, nem hagyom, hogy tönkretegye az estém.
Fogtam magam és kisétáltam a konyhából, szememen sikeresen elkente az a pár csepp könny a sminket, ami lefolyt az arcomon. Megtorpantam a nappaliban, amikor a kanapén ülő személy felnézett rám. Nem tudtam megszólalni. Csak nézett rám, tágra nyílt szemekkel, nem értette, hogy mi történt.
Álltam ott, mint egy darab fa, nem tudtam reagálni semmit sem, pedig meg kellett volna szólalnom. Kezem csak ökölbe szorult és tekintetem kemény lett. Aztán láttam a fején, hogy…. nem is tudom, mint aki rájött, hogy mi az isten lelt engem.
- Naomi, ne….
- HAGYJ! – trappoltam a fürdőszoba felé
- Kérlek! Félreértetted az egészet. – bezártam előtte az ajtót, próbáltam kicsit megnyugodni.
- Nem baj, most hagyj egy 10 percre, légy szíves. Ne most akarj velem beszélni erről. – hangom keménynek hangzott, mégis elcsuklott.
Válasz nem jött, csak serényen folytattam, amit elkezdtem. Nem tudtam mi lesz az estével. Megvárom, amíg meg kapom a magyarázatot.

* Suho

Aissh, ezt nem hiszem el. Kint álltam a lépcsőházban és egy hatalmasat bele ütöttem a liftajtóba. Lu Han is mi a francnak kérdez rá erre, pont ilyenkor. Az a csalódottság és düh a szemeiben, egészen rémisztő. Lefogadom, hogy most azt hiszi, hogy van valaki más mellette. Kint a félhomályban lévő folyosón álltam a falnak támaszkodva, és gondolkoztam, hogyan mondjam neki. Nem akartam elmondani, hogy én adtam nekik akkor azt a papír cetlit, és hogy én akartam velük találkozni. Nem lehet, mert elvileg nem lett volna szabad akkor elmennem bárhova is. Ha kiderül lehetnek belőle még problémáim.
Telefonomra pillantottam, de fogalmam sem volt, mikor kezdődött a 10 perc így csak vártam és, nem is tudom pontosan mit csináltam. Csak voltam.
- Hé Suho! – szólt ki Lu Han félve. – Naomi ki jött a fürdőből.
Megindultam némán befelé.
- Figyelj haver! – megálltam és ránéztem. – Ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy hallani fogják és ez lesz belőle.
- Nem, nincs semmi baj. Én voltam a hülye. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd reményteljesen bementem.Egyenesen Naomi szobáját vettem célpontul, éreztem, hogy ott fog várni.  Az ágyon, törökülésben ült.
- Nézd, tudom, hogy most mire gondolsz, de hidd el, hogy csak félre értetted.
- Igen? Miért mire gondolok? – szegezte nekem dacosan.
- Hát valószínűleg arra, hogy rajtad kívül más is van.
- Nem, nem erre gondolok, de hülye voltam, tudhattam volna, h aznap este mikor Liával … - majd hirtelen elhallgatott. Furcsa arckifejezést vett fel.
- Igen?! Folytasd csak.
- Nem, nem számít. – fordította el fejét.
-  Na, ha elkezdted, fejezd is be.
- Ahj, na jó, aznap este, mikor Liával hallottunk titeket beszélgetni, az SM épülete előtt, már akkor tudtam, hogy keresel egy lányt. Látni lehetett az arcodon.
- Tessék? Mikor? – hirtelen elképedtem. Az egyedüli alkalom, amikor erről beszéltem az… - Ó szóval azért hallottuk azt a neszt a bokrok felől.
- Áh nem tudom miről beszélsz – kezdett fütyörészni, mint valami ártatlan kisangyal.
Kezdtem élvezni a helyzetet, ő pedig kezdte elveszíteni az irányítást. Vicces, hogy az akire vágytam, akkor is a közelemben volt.
- Szóval leskelődtök utánunk mi? – mondtam csalfa mosollyal. Naomi pedig nem tudta mit mondjon.
- Most nem rólam van szó, hanem rólad. Szerintem egyszeri alkalommal bele fért. Te viszont tartozol egy hatalmas nagy magyarázattal.
- Ahaam, egyszeri alkalommal mi?! – fogsorom felső részét végig nyaltam a számmal, szinte ösztönösen.
- Na … hé elég legyen! – elborítottam hátrafelé, kezeit a feje két oldalára fogtam, hogy ne tudjon
szabadulni. – Ne már, most haragszom rád!  Inkább beszélj!
- Rendben – szelíden nyomtam egy puszit a nyakára, miután csípője mellé térdeltem. – Csak hogy tudd, a lány, akiről Lu Han kérdezett nemrég…lényeg a lényeg, hogy rajtad kívül nem kell más esküszöm.
- És én ebben miért legyek olyan biztos? – kérdezte durcásan
- Azért, mert úgy látom nem csak én nem mondtam el valamit. – mosolyogtam rá – így majd csak az este után tudhatod meg, hogy pontosan mi is történt, tehát várnod kell és bíznod bennem cica. – incselkedtem vele.
- Fhuu, na ide figyelj Kim Joonmyun! – kezdett el ficánkolni alattam – Tudod kivel szórakozz!!
Egyik keze véletlen kicsúszott a fogásomból, majd arcom felé lendült, de még idejében elkaptam.
- Haha, majdnem! – ördögien mosolyogtam olyan közel hajolva arcához, amennyire lehetett.
Nevetésben tört ki ő is, éreztem már, hogy teljesen feloldódott, így fogjuk rá, hogy nagyjából kvittek vagyunk a jelen állás szerint.
- Na ezt még megkeserülöd. – mosolygott vészjóslóan. Közben belátta, hogy nem tud mit tenni a helyzete ellen.
- Imádlak. – súgtam a fülébe, és kicsit összerándult, kirázta a hideg. Számmal közelítettem az övéhez, megvártam míg lecsukja a szemét, és ellazul.
Hirtelen felpattantam róla, és kifele sétáltam a szobából. Szinte repkedtem, a többiek mind a kanapén vártak minket.
- Mehetünk srácok. – vigyorogtam körbe. Ekkor egy hangos ordításra mindenki hátrafordult.
- TEEEEE!!!!!! – majd Naomi kacagva futott utánam. – Lia zárd be majd az ajtót légyszi!!! – ordított hátra, miközben utánam iramodott a lépcsőházba. A többiek meg csak röhögtek, vagy hülyének néztek minket.
Futottam, ahogy a lábam bírta. Hallottam lépteit magam mögött. Az egyik lépcsőfordulóban beálltam a fal mellé, elég sötét volt ahhoz, hogy simán elmenjen mellettem, de e helyett a rohanás közben megbotlott, ekkor én kifordultam a fal takarása mögül. Pont nekem esett, kezemet hóna alatt tartottam, véletlenül, de sikerült megfognom így.
- Basszus a lábam. – sziszegte. – Köszönöm.
Felnézett rám gyönyörű barna szemeivel, és annyit sem bírtam kinyögni, hogy te béna, vagy, hogy látod ha én nem lennék, és nem …. , egyszerűen semmi nem bírta elhagyni a számat. Csak szép finoman közel hajoltam hozzá, közben végig a szemébe néztem, tekintete nem eresztett el, és szájára nyomtam egy csókot.