„El fogok késni, megint! Ha csak 10 perccel korábban kelnék, vagy nem sminkelnék, időben beérnék. Miért is sminkelek, úgyis lejön 5 percen belül… Hülye kora reggeli edzés!” – motyogtam a „bajszom” alatt.

Fel se akartam kelni... Korán volt, az idő is hideg és éjjel se aludtam sokat. Na, aztán ahhoz meg, hogy reggel nyújtással kezdjek végképp nem volt kedvem. Mondjuk én vállaltam el, hogy ilyenkor is járok edzésre, nem kéne panaszkodjak azért, amiért én vagyok a felelős. Ha nyerni akarok, minden percet ki kell használnom, nem?

 

Lábaim szinte maguktól vittek előre, ahogy gondolkodtam. Jó, hogy hozzászoktam a rohanáshoz, kész hosszútávfutó lehetnék; hosszú lábak, izmos has, erős karok, maga a tökály.

„Édes istenem, hogy lehetek ennyire egoista?” – csaptam a homlokomra és nevettem. A homlokomról leemelve a kezem az órámra pillantottam.

„6:10? ELKÉSTEM!” – hangom visszhangzott a csöndes utcán. Megszaporáztam lépteim; először csak siettem, majd gyorsítottam, míg végül már futottam.

„Azért lássuk be, nem mindenki tudna tűsarkúban futni…” – jegyeztem meg még mindig magamat dicsérve és válltáskám hátul markolva futottam tovább.

Az út további felében már nem gondolkodtam, csak próbáltam behozni a lemaradásom, de az igazat megvallva nem izgatott. Onnantól, hogy megláttam az út legrosszabb részét, a kis sikátorszerű utcát magam előtt az életkedvem is elment. Sötét, hideg és keskeny.

A tempóm kicsit lelassítottam, nem akartam pont a cél előtt elesni és nekimenni a falnak. Az utca másik felében egy alak közeledett.

 

Ő az.

Megint.

Minden kedden összetalálkozunk.

Ő bolondozva halad felém, míg én futok.

Pár kósza pillantás, néha egy kisebb mosoly és továbbállunk.

Nem tudom, ki lehet, hogy mit csinálhat itt ilyen korán, de érdekel, nagyon.

 

Ahogy az alak felé közeledtem, elmosolyodtam. Igen, ő volt az. A lány, akit keddenként látok ugyanazzal a széles mosollyal a száján, miközben ugrándozik zsebre tett kézzel. Az iskolám felől jön minden egyes alkalommal, de nem hiszem, hogy hozzánk járna; soha nem látom tanítás közben. Talán csak korrepetálásra jár hozzánk vagy cserediák kötelezettségek nélkül. Ki tudja…

 

Mélázásom egy lökés szakította meg. Vállaink egymásnak súrolódtak az „idegennel”. Megálltam, ránéztem és a fejemmel biccentve elnézést kértem. Egy apró mosollyal jelezte, hogy minden rendben. Ahogy hátrafordultam én is elmosolyodtam.

„Hmm…” – kuncogtam és továbbsiettem.

Aznap csak ő járt a fejembe.

 

Ki ő?

Mi a neve?

Hány éves?

Hova jár iskolába?

De legfőképp, mit keres itt ilyen korán?