Nagyon szerettem iskolába járni. Az anyám azt akarta, hogy Japán leghíresebb egyetemén tanulhassak és mivel volt rá elég pénz, fizetni tudta a tandíjat. Nagyon jó volt mindennap Harumi - val együtt menni az iskolába, de az anyám valamiért soha nem örült ennek. Igazából nem is értem miért. Yuya azt mondta, hogy szerinte azért, mert anyám fél, hogy Harumi miatt, majd elveszíti a kicsi lányát és szeretnék végre az igazi nevemen, fiúként élni tovább. Ez viszont soha nem fog megtörténni. Sajnos nem mondhatom el Harumi - nak, hogy mit érzek iránta, ugyanakkor azt sem szeretném látni, hogy egy olyan valakivel van együtt, mint Nakajima Kento, mert ő nem érdemli meg Harumi szerelmét. Az osztálytársaim mind nagyon kedvesek velem, de azt sose szerettem, mikor a fiúk megbámultak és azt mondták nekem, milyen szép vagyok. Nagyon kényelmetlenül éreztem akkor magamat. A lányokkal, viszont sokkal jobban kijöttem, ők mind nagyon kedvesek velem és minden elhívtak engem magukhoz. Az igazgatón és a tanárokon kívül mindenki úgy tudja, hogy lány vagyok, így annak megfelelően is kezelnek, ami azért néha egy picit zavar. Például előre engednek a sorban, vagy segítenek cipelni a könyveimet, amiket magamtól is meg tudok tenni. 

- Suki Chan, ideje indulnunk! - jött be Kei Chan a szobámba, jelezve, hogy itt az idő és indulnunk kell. A mama bízta meg őt azzal, hogy kísérjen el engem az iskolába, elkerülve ezzel azt, hogy Harumi és én kettesben legyünk. Nem mintha, történne bármi is kettőnk között.

- Kai Chan, szeretnék ma egyedül menni! Olyan rossz ez így nekem, hogy mindenhova kísérgetned kell!

- Angyalom, ha nagyon akarod, akkor ma nem kísérlek el teljesen az iskoláig, csak addig, amíg a mamád már nem tud minket megfigyelni! - mosoly kúszott a számra, majd megfogtam a táskámat és indultunk az iskola felé.

- Suki Chan! - hallottam meg Harumi hangját.

- Harumi, siess, mert el fogunk késni! - kezdtem el neki integetni, mire ő odaszaladt hozzám és megölelt. A fülem tövéig elpirultam és közben nagyon jól esett az ölelése.

- Akkor én, itt hagylak titeket! Érezzétek jól magatokat! - miután Kei Chan elköszönt, tovább mentünk az iskola felé.

- Most miért nem jön velünk Kei Chan? Nem úgy volt, hogy mindig el kell téged kísérnie az iskolához?

- Igen, de ma szerettem volna, ha csak ketten mennénk, de ha ez baj neked, akkor felhívhatom!

- Nem baj, csak nagyon régen mentünk már kettesben iskolába, de ez egyáltalán nem rossz! - elmosolyodott, a szívverésem, pedig nagyon felgyorsult. Miután megérkeztünk az iskolába, én kissé félénken sétáltam végig a folyosón. Egy kicsit kívülállónak érzem magamat a lányok között, még akkor is, ha legbelül olyan vagyok mint ők... vagyis azt hiszem olyan vagyok.

- Jó reggelt Suki Chan! - köszöntek nekem a lányok, én pedig bólintottam egyet.

- Gyere, menjünk oda hozzájuk! - Harumi megfogta a kezemet és úgy mentünk oda, a hátsó padban ülő három lányhoz. Kira, Kaori és Urara, mindig együtt mentek mindenhová, olyanok voltak, mint a testvérek. Szerettek engem is magukkal vinni vásárolni és Harumi mellett, őket kedvelem igazán az osztályból.

- Suki Chan, megkaptad végre azt a ruhát, amiről annyit meséltél? - kérdezte Kaori, fülig érő mosollyal az arcán.

- Igen, Kei Chan tegnap elhozta nekem. Csinálok róla képet és majd megmutatom nektek! - igazából tegnap nem a ruha volt az egyetlen, fontos dolog. A tény, hogy a bátyám szembesített azzal, akinek valójában lennem kellene, azóta is nyomaszt. Egy teljesen más személyt láttam, akkor a tükörben, akinek egyedül az arca hasonlított az enyémhez. Miután végeztem az iskolában, hazakísértem Harumi - t és én is hazamentem.

- Ryosuke, üdv itthon! - köszöntött a bátyám, én pedig csak bólintottam egyet.

- Megjöttem! - igyekeztem volna fel a szobámba, de a bátyám nem engedte.

- Elég nagy gondban vagyok és csak te segíthetsz rajtam!

- Mi történt? Valami fontos?

- Ma átjönnek a barátaim és szeretnék megismerni az öcsémet, aki te vagy, de így nem mutathatlak be nekik. Kérlek, néz ki megint úgy, mint egy normális fiú, hogy ne kelljen szégyenkezzek!

- Mégis miért nem mondtad azt, hogy húgod van?

- Azért, mert nem hazudhatok a barátaimnak. Te fiú vagy és nem pedig lány, hiába akar az anyánk belőled azt csinálni! Kérlek, tedd meg ezt értem. Ne feledd, én is hányszor segítettelek már ki téged, ha ki akartál szökni a barátnődhöz! - erre csak bólintottam egyet.

- Remek. Asszony, azonnal gyere le! - kiabált fel Yuya az emeletre, én pedig egy picit elmosolyodtam.

- Hányszor megmondtam már neked, hogy ne hívj így! Ha majd egyszer nem leszel olyan gyáva és megkéred a kezemet, akkor úgy hívhatsz, ahogyan csak akarsz!

- Hozz neki, valami normális ruhát!

- Suki Chan, milyen ruhácskát akarsz? Rózsaszínt, lilát vagy kéket? - fordult hozzám, én pedig legszívesebben rávágtam volna, hogy rózsaszínt, de megígértem a bátyámnak, hogy nem fogom őt szégyenbe hozni.

- Nem olyan ruhát, te ostoba nőszemély! Menj a szobámba és hozz neki, valami normális ruhát és ne hívd többet Suki - nak, mert nem ez a neve!

- Úgy hívom őt, ahogyan szeretné! Egyébként, most hirtelen miért akarod, hogy bemenjek a szobádba? Mikor takarítanom kellene ott, te folyton kidobsz engem!

- Ezt most egy kivételes alkalom, szóval igyekezz, mert a barátaim mindjárt itt lesznek! - Kei Chan felsietett a bátyám szobájába, én pedig csak álltam ott, miközben a padlót figyeltem. - Ryosuke, nem muszáj beszélgetni velük, ha nem akarsz. Elég, ha válaszolsz a kérdéseikre és kész. Most végre meglátod, milyen életed is lenne, ha végre megszabadulnál a csajos gönceidtől!

- Suki Chan, meghoztam a ruhádat! - Kei Chan lesietett a lépcsőn, a kezében, egy fehér inggel, fekete nadrággal, mellénnyel és nyakkendővel.

- Kei Chan, menj és segíts neki elkészülni!

- Nem kell, majd megoldom magamtól is! - elvettem a ruhákat és már mentem is a fürdőbe. Nagyon nem akartam ezt, de megígértem a bátyámnak, hogy nem fogom cserben hagyni. Miután mindent magamra vettem és feltettem a parókát is, kimentem a fürdőből és vártam, hogy jöjjenek Yuya barátai. Úgy tíz percen belül meg is érkeztek.

- Haver, mikor mutatod végre meg azt a híres kis öcsédet, akiről annyit meséltél már? - kérdezte tőle az egyikőjük, akinek enyhén narancsszínű volt a haja.

- Ryosuke! - kiabált fel nekem, én pedig vettem egy mély levegőt és lesétáltam a lépcsőn.

- Yamada Ryosuke vagyok, Yuya öccse! - bólintottam egyet a fejemmel és közben igyekeztem elrejteni a zavaromat. Eddig csak Yuya és Kei Chan látott engem ilyen ruhában, mindenki más csak lányos ruhákban.

- Yuya, nem is mondtad, hogy ilyen jóképű az öcséd.

- Ryosuke, ők itt Hikaru, Kota és Daiki! - biccentettem egyet a fejemmel és a hátam mögött tördeltem az ujjaimat.

- Mi lenne, ha te is leülnél velünk beszélgetni! Kíváncsiak vagyunk arra, hogy milyen vagy! - tudni akarjátok, akkor gyertek fel a rózsaszín szobámba, mai tele van lányos holmikkal és nevessetek rajtam egy jót.

- Rendben van, menjünk! - leültünk a nappaliba és ott kezdtünk el beszélgetni.

- Ryosuke, a bátyád mesélte, hogy nagyon népszerű vagy az egyetemen! - kezdett velem beszélgetést Daiki.

- Nos, igen tényleg sok barátom van, de Yuya miatt jöttetek, akkor miért nem olyanról beszélgettek, ami őt is érdekli?

- Engem igazán nem zavar a dolog. Anyánk egyébként sem engedi el őt túl sokszor, eléggé óvó típus.

- Ne is mond. A húgom annyi idős lehet, mint Ryosuke és annyira félti őt, hogy engedély nélkül ki sem mozdulhat a lakásból. Tényleg, majd egyszer bemutatom neked, tuti nagyon jól kijönnétek!

- Meghoztam az italokat! - tipegett be Kei Chan a nappaliba, én pedig kicsit megkönnyebbültem.

- Yuya, csak nőm ő a feleséged? Honnan szereztél ilyen bombázót? - vigyorgott Kota, Kei Chan, pedig jól fejbe vágta, a műanyag kancsóval, ami a kezében volt.

- Nem vagyok a felesége és soha nem is leszek az! Én Suki... illetve Ryosuke Kun nevelője vagyok, vagy valami olyasmi.

- Ő kísérgeti az öcsémet suliba, meg végzi a házimunkát itthon.

- Ryosuke, neked is innod kell velünk. Meg kell ezt ünnepelni! - Daiki töltött nekem is abból a fura kinézetű italból. Elvettem a poharat és lehúztam a pohár tartalmát.Egyszerűen borzasztó volt az íze, mintha le akarta volna égetni, a torkomat.

Végül is, nem is volt olyan rossz az elején, mint gondoltam volna. Kár, hogy ez nem tartott sokáig. 

- Képzeljétek, az öcsémnek néhány hónapja az lett a mániája, hogy női ruhákban vonaglik a nappalinkban. Képzelhetitek, milyen gáz már! Mindig is utáltam az olyan embereket, akik csak megjátsszák magukat! - a bátyám rám nézett, nekem pedig ökölbe szorult a kezem, majd hirtelen felálltam.

- Ne haragudjatok, de nem érzem jól magamat, szóval inkább felmegyek! - bólintottam egyet a fejemmel, majd felszaladtam a szobámba. Dühösen becsaptam az ajtót magam mögött és az öklömmel, egy jókorát ütöttem a falba. Dühös voltam és nem azért, amit mondtak, hanem mert teljesen igazuk van. Én csak megjátszom azt, hogy lány vagyok, pedig nem is vagyok az, de ez nem az én hibám. Soha nem tudtam, hogyan viselkedik egy férfi, mert engem így neveltek. Talán Yuya - nak van igaza és el kell engednem ezt az egész hercegnősdit, amiben eddig éltem, ellenkező esetben, csak ártanék magamnak vele.