A halvány rózsaszínben pompázó szobámban ülök teljesen egyedül, miközben a tükör előtt fésülöm, a hosszú szőke hajamat és közben azon gondolkozom, hogy vajon mikor hozza már meg Kei Chan, az új ruhácskámat. Szeretném, már minél előbb látni, hogy aztán megmutathassam Harumi - nak, ő ugyanis imádja, a csillogó, rózsaszín ruhákat.

- Suki, gyere le! - hallom meg a mamám hangját, majd a hajkefét letéve, sietek lefelé a lépcsőn.

- Történt valami? Csak nem Kei Chan jött meg? - a szám mosolyra húzódott.

- Nem, ő majd később jön. Apukád meg én, most elmegyünk egy időre, addig fogadj szépen szót a bátyádnak kislányom! - bólintottam egyet, ők pedig kisétáltak a ház bejáratán. Szerencsére, nem maradtam egyedül, a bátyám Yuya ott maradt velem.

- Mikor unja már meg az anyánk, hogy lányként kezel téged Ryosuke? Olyan idegesítő téged ilyen ruhákban látni, hosszú szőke hajjal és sminkel borított arccal. Ez egyáltalán nem te vagy!

- Bárcsak tudhatnám, hogy ki vagyok én Yuya, de tudod, hogy anya lányt akart, ezért mindig így nevelt engem. Én már megszoktam ezt, ne aggódj!

- Pont ez a baj, hogy megszoktad a ruhák iránti rajongást, a pletykákat, meg azt, hogy Kei folyton elkényeztet téged! Bezzeg engem észre sem vesz, az az ostoba nőszemély!

- Ne mérgelődj annyit bátyó! Figyelj csak, szeretnék elmenni innen, hogy találkozhassak Harumi - val, ugye elengedsz engem? - ennek érdekében bevetettem a kiskutya tekintetemet, aminek sose tudott ellenállni, elvégre én a húga vagyok, természetes, hogy imád engem.

- Jól van, menj csak, de előbb érj haza, mint anyáék, különben én kerülök bajba helyetted Ryosuke!

- Nem lehetne, hogy a nevemen szólíts?

- Hiszen, a neveden szólítottalak. Csak nem gondolod, hogy én is lányként foglak téged kezelni? - nem akartam vele vitatkozni, szóval csak lehajtottam a fejemet és a szobámba futottam. Ott ráhuppantam az ágyra és keservesen sírni kezdtem. Fogalmam sincs arról, hogy ki vagyok. A születési papíromon az áll, hogy Yamada Ryosuke, az anyám mégis Suki - nak hív és úgy nevel engem, ahogyan a lányokat szokás. Megszoktam már azt, hogy a külsőm és a belsőm, egyaránt olyan mint egy lányé, mégsem érzem magamat teljesen annak, hiszen akkor nem is lennék szerelmes Harumi - ba annyira, mint amennyire vagyok. Ő a legjobb barátom, mégsem tud rólam szinte semmit sem és ez nincs rendben. Gyorsan átöltöztem, még egyszer átfésültem a hajamat és indultam is Harumi elé, aki az utca végén lakott. Ő nem volt olyan gazdag, mint én de egyáltalán nem zavart ez engem. Benyomtam a csengőt és vártam, hogy kinyissa az ajtót.

- Suki Chan! - kiabált ki nekem az ablakból.

- Siess Harumi, különben nem fogod majd látni a ruhát, amit Kei Chan hoz nekem!

- Mindjárt lent vagyok! - és valóban, néhány másodperc múlva, már ott is volt az ajtó előtt.

- Suki Chan, valami fontosat kell neked mondanom! - nem látszott túl vidámnak, sőt elég komor volt. Pedig ő általában nem szokott ilyen lenni. A mogyoróbarna szemei, folyton csillognak az örömtől, a vállig érő barna haja, pedig mindig olyan ragyogó.

- Harumi, ugye nincs semmi baj? Olyan szomorúnak tűnsz! Mi lenne, ha hazamennénk hozzánk és ott majd egy tea mellett elmondanád, hogy mi bánt! - végül is ebben maradtunk. Út közben igyekeztem elterelni a gondolataimat, mert folyton csak Harumi, meggypiros ajkán jártak és ilyenkor a szívem mindig gyorsabban kezd el verni. Kei Chan, mindig azt mondja, hogy ilyet csak akkor érez az ember, ha szerelmes. Akkor azt hiszem én is az vagyok, de nem lenne szabad ezt éreznem, mert én lány vagyok és Harumi - t piszkálnák azért, hogy egy lánnyal van együtt. Miután megérkeztünk, felmentünk a szobámba.

- Suki Chan, hála az égnek, hogy hazajöttél! Szerencse, hogy a szüleid még nem értek haza.

- Kei Chan, végre megjöttél! Ugye nem felejtetted el a ruhácskámat, amit megígértél?

- Persze, hogy nem! - egy selyem tasakból, előhúzott egy rózsaszín térdig érő fodros ruhát. A szemeim felcsillantak és akár ott helyben is felvettem volna, de akkor rájöttem, hogy noha lányként viselkedek és az arcom is egy lánynak megfelelő, de a testem többi része nem, ezért nem lenne szerencsés Harumi előtt átöltöznöm.

- Kei Chan, nem segítenél feladni rám a ruhát a fürdőszobában?

- Menjetek csak Suki Chan, én majd itt megvárlak! - Kei Chan meg én, tehát az új ruhámmal együtt, bevonultunk a fürdőbe.

- Suki Chan, baj van?

- Nem igazán szeretném, ha Harumi tudná, hogy nem úgy nézek ki mint egy lány! - lehajtottam a fejemet, az ajkaimat pedig lebiggyesztettem.

- Tudom, hogy mennyire össze vagy zavarodva, de így jól érzed magadat nem?

- Igen, de én szerelmes vagyok Harumi - ba, de lányként nem mondhatom el neki.

- Ne aggódj emiatt, hamarosan eljön az a nap, amikor már nem kell titkolnod előtte, hogy ki vagy valójában!

- Azt hiszem nem tudnám megszokni, hogy fiúként éljek, az annyira más lenne!

- Csak nézd meg a bátyádat. Te nem akarsz olyan menő frizurát és ruhákat, mint ő?

- De, az annyira rövid! Túlságosan furán néznék ki olyan rövid hajjal, nem gondolod?

- Akkor mi lenne, ha miután Harumi Chan elmegy, felpróbálnál egy parókát és megnéznéd, hogy nézel ki azzal együtt? - Rendben, az jó ötlet! - Kei Chan, segített feladni rám a ruhát és együtt visszamentünk.

- Suki Chan, annyira aranyos vagy ebben a ruhában! - Harumi újra mosolyogni kezdett, mindezt csak azért, mert látott engem abban a ruhácskában. Azt hiszem, egy darabig, még muszáj lánynak maradjak, hogy láthassam őt mosolyogni.

- Mond csak, miért voltál olyan szomorú, mikor találkoztunk?

- Tudod, Kento Kun, az osztályunkból szerelmes belém és azt akarja, hogy legyek a barátnője, de én nem szeretnék az lenni! - Nakajima Kento? Ő mindig is nagyon gonosz volt másokkal, még velem is. Sőt azt hiszem, engem utál a legjobban, mert Harumi barátnője vagyok, de ezzel nem csináltam semmi rosszat, vagy igen?

- Ha nem szeretnél vele lenni, akkor senki sem kényszerít rá.

- Kento Kun azt mondta, hogy egyszer úgyis az övé leszek, ha akarom, ha nem. Én viszont azt szeretném, ha végre békén hagyna!

- Harumi, tudod én nagyon szeretnélek téged megvédeni, de sajnos nem tehetek semmit sem! Kento Kun, sokkal erősebb, mint én vagyok!

- Én már annak is örülök, hogy elmondhattam neked ezt, te vagy a legjobb barátnőm! Már ennyi az idő? Mennem kell haza, mert a szüleim mérgesek lesznek rám! - elköszöntünk egymástól, Harumi pedig hazament.

- Mi az, hogy nem tudnád őt megvédeni? Hiszen férfi vagy Ryosuke!

- Bátyus, hát hallottad? Hiszen én nem tudom, hogyan kell egy férfinak viselkednie, ezért jobb, hogy lány vagyok!

- Na és így, hogy akarod megvédeni őt? Talán nem szereted őt annyira, hogy megvédd őt minden rossztól?

- Én, meg akarom őt védeni és azt szeretném, ha mindig mosolyogna!

- Asszony, hozd ide neki azt a ruhát! - kiáltott le Yuya a lépcső tetejéről, mire Kei Chan felszaladt.

- Hányszor mondjam még, hogy ne hívj így engem! Nem is vagyok a feleséged! - csapta meg a bátyámat, a kezében lévő parókával, mire nevetnem kellett. Biztos, hogy szép pár lennének, ha egyszer végre elkezdenének közeledni egymáshoz.

- Suki Chan, próbáld ezt fel! - a kezembe nyomott egy lefóliázott öltönyt, amilyet az apukám is szokott viselni.

- Ezt tényleg fel kell vennem?

- Nem, azért hoztuk ide, hogy itt díszelegjen a szobádban! Ryosuke, ne játszd itt az értetlent, siess és próbáld fel! - bólintottam egyet, majd a fürdőbe mentem és magamra kaptam az öltönyt. Borzasztó fura érzés volt, még a tükörbe se voltam képes belenézni. Felvettem a parókát is és úgy mentem ki.

- Na milyen? - sétáltam le a lépcsőn. Továbbra is nagyon fura érzés volt, hogy nem a saját aranyos kis ruháimat hordom, hanem olyat, amilyet apám és Yuya szoktak. A bátyám elég idegesen mosolygott, ami miatt egy kicsit megijedtem.

 - Na gyere csak ide! - elkapta a karomat és az egyik tükörhöz rángatott. - nézd meg magadat! Így kellene kinézned, nem pedig egy rózsaszín ruhában parádézó Hello Kitty - nek! Ez az igazi Yamada Ryosuke, ez vagy te valójában! Ha tényleg meg akarod védeni azt a lányt, akkor azt csak ezzel a külsővel tudod megtenni! Hallgass rám végre és engedd végre el az álomvilágot amiben eddig éltél, különben egész életedre bánni fogod! - láttam valakit a tükörben, akinek az arca hasonlított az enyémhez, mégis annyira más volt. A tükörben lévő személy kinézete határozott volt, aki képes bármire, de én nem ilyen vagyok! Mégis mi a csodát csinálhatnék most?