Április 28.

- Hana, jössz karaokezni? - kukucskál be az ajtón Eunmi.

Lomhán felé fordítom a fejem és egy halvány mosollyal nemet intek. - Fáradt vagyok.

A legjobb barátnőm becsukja maga mögött az ajtót, elém sétál és kikapja kezemből a mobilomat. - Sehun... - sóhajt lemondóan. - Mikor fogod feladni?

- Tudod, hogy soha nem leszek rá képes. Soha nem voltam még szerelmes, és erre Oh Sehun jön, lát és lerombol mindent - hátradőlök az ágyban és frusztráltan a párnámba temetem az arcom.

Érzem, hogy a matrac besüpped mellettem. Eunmi lassan elkezdi simogatni a hátamat. - Hana... - kezdi lassan, én pedig érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. - Amióta jóban vagytok, többször látlak sírni, mint eddig valaha. Állandóan csak megbánt, de ő ezt észre sem veszi... Tudom, hogy szereted, de van barátnője és te is tudod, hogy ez mit jelent. És én, Suho, Seohyun, Kai, Taemin és a többiek nem bírjuk elviselni, hogy ilyennek lássunk.

- Akkor ne nézzetek rám! - A hangomban több él volt, mint amennyit akartam, de nem bírtam visszafogni magam.

- Hana...

- Tudom, hogy szerettek és csak jót akartok nekem, de kérlek... Lee Eunmi! Mit kéne tennem? Akármennyire is bánt meg, Ő az az ember, aki a legboldogabbá tesz!

Eunmi próbál rávenni, hogy ránézzek, de eszem ágában sincs felemelni a fejem. - Figyelj - kezdi előlről - ma még lehet, hogy ezt mondod, de hidd el, később találni fogsz valakit, aki még boldogabbá tesz. Sehun... pont ugyanolyan, mint a többi srác. Ő is csak játszadozik...

- NE! - kiáltok rá a legjobb barátnőmre. Felülök és ridegen nézek le rá. - Nem ismered! Nem tudsz róla semmit! Ti mind azt hiszitek, hogy annyi mindent tudtok róla, de had áruljak el valamit: közel sem ismeritek azt az énjét, amit nekem mutat...

- De nem fogod fel, hogy mindenkinek ezt mutatja, akivel kikezd?

- Tűnj a szobámból Lee Eunmi!!!

Eunmi némán meredt rám,majd pár perc kínos csend után bólintott és elhagyta a szobát.

Oh Sehun kívülállóként egy egyszerű, aranyos srác. Ha az ember már hallott róla dolgokat, azt hiszi, hogy egy érzéketlen bunkó, aki csak játszik a lányok szívével. A barátai mind tudják, hogy egyébkként egy nagyon kedves srác, csak épp szeret több lányt is hülyíteni egyszerre. De senki nem tudja, hogy miért csinálja ezt. Azt hiszik Sehun tényleg ilyen, de nem! Én ismerem. Nem tudom hogyan, vagy miért, de előttem képes megnyílni. És mindaz, amit mutat csak álca. Én tudom, hogy ugyanúgy vannak érzései, mint nekem, Kai-nak vagy épp Baekhyun-nak, egyszerűen csak erősebbnek érzi magát, ha ezeket nem mutatja ki. Tudom, hogy igenis meg lehet bántani. Tudom, hogy szokott sírni. Tudom, hogy tud szeretni, még ha meg is van győződve az ellenkezőjéről. És ami a legfontosabb... Tudom, hogy szeret... És mégis csak egy második lehetőség vagyok neki. Annyira szeretném, ha végre képes lenne kimondani, de tudom, hogy ez talán soha nem fog megtörténni. És ez fáj a legjobban, ugyanis én is szeretem őt. Minden este mielőtt lehunyom a szemem, abban reménykedem, hogy talán holnap.. Talán végre képes lesz szembenézni a saját érzéseivel.. Pedig van barátnője. Tudom, hogy fel kéne adnom.. de nem vagyok képes rá. Szeretem.

~2 órával később~

- Itt vagy, nyomi? - tárja ki az ajtót Sehun.

Felülök gyorsan az ágyban, és boldogan mosolygok rá. Ő az egyetlen ember, aki a puszta jelenlétével mosolyt tud csalni az arcomra, még a legrosszabb napokon is. - Mit csinálsz itt?

Odalép hozzám, a kezemnél fogva felhúz és szorosan magához ölel. Ne csináld.. Beszippantom a csokis muffinra emlékeztető illatát. Mindig ilyen illata van.. nem tudom hogyan csinálja. - Felhívtam Eunmi-t hogy hol vagytok - mondja halkan, miközben még mindig a karjaiban tart. - Azt mondta karaokeznak, de te nem vagy ott. Először nem akarta elmondani hol vagy, de csak kiszedtem belőle. Valamiért úgy érzem nem kedvel.. De ez hülyeség, engem mindenki kedvel - vigyorog le rám.

Kinyújtom rá a nyelvem - Egoista. Egyébként... nem utál.

- Kössz.

Elvigyorodom - Különben meg.. hol lennék? Ezt a kérdést te sem gondoltad komolyan..

- Jogos - Két tenyere közé veszi az arcom és szélesen mosolyog rám. Ne nézz így rám.. - Te már csak ilyen antiszociális nagylány vagy, mi? Állandóan itthon ülsz. Nem is ismered a buli kifejezést. A kiruccanás nem szerepel a szótáradban, ugye?

- Jóóólvan elég! - tolom el magamtól. - Te miért nem mentél karaokezni? Ott van az egész banda.

- Tudom, de most veled akarok lenni. - Ne mondd ezt.. Átkarolja a vállam és kivezet a nappaliba. - Nézzünk valamit!

Elfekszem a kanapén és bekapcsolom a TV-t. 

- Hozok popcorn-t, addig keress valamit - indul el a konyhába Sehun.

- Ne parancsolgass! - szólok gyorsan utána, aztán teszem amit mondott. Végiglapozok pár csatornán, majd végül a Running Man mellett döntök.

- Zsííír - jön be Sehun egy tállal a kezében. - Tudod mikor néztünk utoljára együtt RM-t? Pont három hete, mikor a fiúk elmentek Baekhyun nagyijához. De rég volt! - néz rám csodálkozóan. Miért emlékszel?.. - Húzd összébb magad, én is le akarok ülni.

- Ülj a földre! - vonok vállat.

- Chh.. micsoda barát vagy te? - néz le rám rosszallóan, majd ráül a combomra.

Barát... ez az egyetlen szerep, ami nekem jutott Oh Sehun életében. Miért vagyok ennyire hálátlan? Miért nem tudom ennyivel beérni? Már így is szerencsésnek mondhatom magam, amiért ismerem Őt. Érzem, hogy a mosoly, ami mindig az ajkaimon játszadozik amikor vele vagyok, lassan eltűnik, és bambán meredek magam elé.

- Hééj! - Sehun oldalbabök. - Miért vágsz ilyen képet?

- Mi? - nézek rá nagy szemekkel és arcomra erőltetek egy mosolyt. - Bocs, fáradt vagyok.

Hosszasan a szemembe néz. Tudom, hogy nem hiszi el. De semmit nem fog mondani. Sose mond rá semmit.

- Hát nyugtasson a tudat, hogy ha véletlen elalszol, én itt leszek és vigyázni fogok az álmaidra - kacsint rám. Sehun, ne..

*  *  *

Május 15.

2 évet vártam. Tudom, hogy nem tettem meg mindent. Tudom, hogy amire készülök, nem helyes. De most először a saját érzéseimet helyezem előtérbe. Fáj. Fáj minden egyes nap szembe nézni a tudattal, hogy akire szükségem van, aki kirángatott a megkeseredett életemből, aki bármikor képes volt mosolyt csalni az arcomra, akibe napról napra egyre jobban beleestem, soha nem lesz az enyém. Csak remélni tudom, hogy ha hazarepülök, képes leszek új életet kezdeni és elfelejteni Őt. Ezúttal feladom.

- Hanaaaaaaaaa!!! - karol át a legjobb barátnőm. - Mit ülsz itt? Miért nem bulizol?

Az SM hatalmas partit csapott, hogy megünnepeljük a világkörüli turné sikerét. Mindenki itt van, akit szeretek. Annyit küzdöttem, hogy itt legyek... Nem hiszem el, hogy feladok mindent... Ez szomorúan szánalmas.

Őszintén rámosolygok Eunmi-re. - Pabo, mennyit ittál?

- Én? - néz rám az ártatlan kiskutyaszemeivel.

- Kettőnk közül én vagyok az Aegyo Queen, ne is próbálkozz! - borzolom össze a haját. - Mértékkel, oké? - Hihetetlen, hogy két éven át mindig ő vigyázott rám, most pedig én mondom neki, hogy ne essen túlzásba.

- Értettem főnök! - kacsint rám, majd megragadja a karom. - Gyere velem táncolni!

- Most nem - húzom vissza a kezem. - Nem érzem jól magam, nem is akarok itt maradni.

- Komolyan? - néz rám tágra nyílt szemekkel.

Bólintok majd szomorúan elmosolyodom. - Lee Eunmi, hazamegyek.

- Hát jó. - Vállat von és megölel. - Pihend ki magad. Nem tudom mikor megyek haza, de majd próbállak nem felébreszteni.

- Te vagy a legjobb barátnő - szorosan magamhoz ölelem. Érzem, hogy a könnyek égetik a szememet, de most még nem sírhatok.

- Tudom- tudom. Holnap találkozunk, hugi. - Arcon puszil és visszamegy a táncparkettre.

Nem.. nem találkozunk. Amikor azt mondom haza, úgy értem Amerikába. Sajnálom Eunmi.. Szeretlek.

Körbemegyek, és minden egyes embertől elköszönök. Vannak akik csak egy "Viszlát"-al elintéznek, vannak akiktől kapok nagy ölelést, és vannak akik kissé aggódva néznek rám, de azért sikerül meggyőznöm őket, hogy egyedül is képes vagyok taxit fogni magamnak.

Mindenkitől elbúcsúztam, csak egy embertől nem. Nem lennék képes rá. Ő észrevenné hogy baj van. Nem hagyna egyedül elmenni, és az mindent lerombolna. Sajnálom Oh Sehun. Meg kell tennem. 

Kisétálok a hatalmas épületből, és anélkül hogy visszanéznék, beülök a taxiba. - Köszönöm, hogy megvárt. Indulhatunk.

A sofőr bólint és az autó elindul a repülőtér fele. 

 

*Sehun POV*

Hogy lehet hogy nem látom sehol Hana-t? Ő ilyenkor már rég a színpadon szokott táncolni.

- Hyung - állítom meg Luhan-t. - Nem láttad Hana-t?

- Dee, nemrég köszönt el tőlem. Meg.. igazából mindenkitől. Tök fura volt.

- Mindenkitől? - nézek rá kikerekedett szemekkel.

- Ühüm. - vállat von és elsétál.

- Sehun-ah! - Megfordulok és Heechul-al találom szembe magam. - Hol hagytad a barátnődet?

- Nincs barátnőm - válaszolok ridegen és szememmel a tömeget pásztázom.

- Micsoda??? Mi történt??

- Szakítottam vele.. nem számít. Hyung, nem láttad Hana-t?

- Miután mindenkit végigölelt kisétált. Azt mondta rosszul van. Miért?

- Sajnálom, mennem kell - nézek rá bocsánatkérően majd elindulok a kijárat felé. - Eunmi! - ragadom meg Hana barátnőjének a karját.

- Áúúú! - szisszen fel. -  Mondd!

- Hana? - sürgetem.

- Nem érezte jól magát. Furcsán viselkedett. Azt mondta nem akar bulizni. Aztán olyanokat mondott, hogy én vagyok a legjobb barátnője, tök édi volt. És.. nemtom, drámaian kijelentette, hogy hazamegy. De Oh Sehun, eszedbe se jusson utána menni! Már így is eleget szenvedett miattad! Állandóan reménykedik, hogy...

- Hazamegy? - Érzem, hogy a szívem gyorsabban kezd el verni. Nagyon rossz érzésem van. - Sajnálom Eunmi. Muszáj mennem, szia.

Kifutok a sötét éjszakába, leintem az első taxit és bemondom Hana-ék címét. Előkapom zsebemből a mobilomat és elkezdek tárcsázni. 

Letette.

Még kétszer megpróbáltam felhívni, de minden alkalommal kinyomott.

- Elnézést.. az Incheon reptérre vigyen, legyen szíves! 

A sofőr bólint és azonnal irányt vált.

 

*Hana POV*

Sós könnyek mossák az arcomat miközben a telefonom képernyőjét bámulom. Mi van ha...

NEM! Feladtam! Nincs visszaút! Nincs több vak remény!

Mély levegőt veszek, felállok és elindulok, hogy becsekkoljak.

- PARK HANA! 

NE! Mintha a levegő megállt volna körülöttem. Nem bírok mozdulni. Nem bírok hátrafordulni. Tényleg az Ő hangját hallottam? Tényleg itt van? Vagy csak hallucinálok?

Hirtelen két erős kar ölel át hátulról. Nem teheted ezt velem.. Felnézek és látom, hogy Sehun áll mögöttem. Ne tedd még nehezebbé, kérlek..

- Azt mondták mindenkitől elköszöntél. Pont tőlem nem?

Nagyot nyelek. - Nem bírtam.

- Hogy érted? És mégis hova mész?

Erőt veszek magamon, lefejtem magamról ölelő karjait és szembefordulok vele. - Mégis minek látszik?

Sehun megrökönyödötten néz le rám. - Visszamentél volna egy szó nélkül?

Kimérten bólintok.

- Sírtál? - néz rám aggódóan.

Sóhajtok. - Nem, csak fáradt vagyok.

Hosszasan a szemembe néz. Tudom, hogy nem hiszi el. De semmit nem fog mondani. Sose mond rá semmit.

- Miért mész? - kérdezi kétségbeesetten.

- Nincs okom maradni.

- Hogy mondhatod ezt? Ez volt az álmod!

- Az álmok változnak.

Sehun megragadja a karomat. - Park Hana, nem mehetsz!

- Mondj egy jó okot, Oh Sehun!

- Itt a helyed!

- Jobbat.

- Te is a családunk része vagy!

- Jobbat.

- Senki sem akarja, hogy elmenj!

- Jobbat.

Sehun mély levegőt vesz, majd lassan kifújja. - ÉN nem akarom, hogy menj!

- Miért?

- Mert... soha senki nem volt még ilyen hatással rám!

Elmosolyodom, bólintok, megfogom a bőröndömet és elindulok.

- Mert... - kezdi.

Megtorpanok.

- Szükségem van rád!

Bárcsak kimondanád...

Visszafordulok és mélyen a szemébe nézek - Szeretlek Sehun.

Kimondtam. Nincs visszaút.

Ő nagy szemekkel néz vissza rám. Szólásra nyitja a száját, de végül nem mond semmit.

Ez a pár perces csend óráknak tűnik. Egyikőnk se szólal meg.

- Mennem kell - töröm meg végül a csendet.

Sehun lép egyet felém, majd megtorpan és nem mozdul újra.

Végleg elindulok, hogy leadjam a bőröndömet. Gyere utánam, kérlek.. Nem jön utánam.

*  *  *

Május 16.

A csengő hangjára ébredek. Megfordulok az ágyamban és ránézek az órára. Délután 3. Érzem, hogy bele fog telni pár hétbe, mire megszokom az időeltolódást.

Szemeimet dörzsölve indulok az ajtó felé. Az előszobában még belenézek a tükörbe. A szemeim duzzadtak a sok sírástól. Csodás...

Ajtót nyitok.

- Park Hana.

Elakad a lélegzetem. Biztosan csak képzelődöm. Ez nem lehet igaz, Álmodom. - S-Sehun... Honnan tudod, hogy itt lakom?

- Többet tudok rólad, mint gondolnád. - Rámvillantja azt a szívdöglesztő mosolyát. - Sírtál?

- Mi? Nem! Csak... fáradt vagyok.

Hosszasan a szemembe néz. Tudom, hogy nem hiszi el. De semmit nem fog mondani. Sose mond rá...

- Hazudsz  Soha többet ne mondd, hogy fáradt vagy, mert nem hiszem el!

- Miért...? - Nem is tudom mit akarok kérdezni. Egyszerűen semmit nem értek.

- Mert szeretlek.

- Hogyan tudtál egyből... várj! Mit mondtál? - kerekednek ki a szemeim.

Sehun átlépi a küszöböt és becsukja maga mögött az ajtót. - Szeretlek Park Hana! - Megfogja a két kezemet és magához húz.

Könnyek folynak végig az arcomon, amiket ő a hüvelykujjával letöröl. - Mondd még egyszer.

- Szeretlek Hana! - nyom egy puszit a homlokomra. - És készülj arra, hogy ezt mostantól minden nap hallani fogod tőlem, akár akarod, akár nem!

Szorosan magamhoz ölelem. - Annyira szeretlek Oh Sehun!

Államnál fogva megemeli a fejemet, hogy ránézzek. - Tudom. - Közelebb hajol, és egyszer csak megérzem puha ajkait a sajátomon. Lehunyom a szemem és átadom magam az érzésnek. Egyszerű csók volt, mégis tökéletes. Nem volt benne semmi vágy, semmi szenvedély, csak szerelem. Abban a pár másodpercben - amíg a csók tartott - benne volt az elmúlt két év elfojtott szerelme. Sehun lassan elhúzódik és mélyen a szemembe néz. - Boldog születésnapot! - Életem legőszíntébb mosolya terül el az arcomon, Ő pedig ismét megcsókol.