[ Miya ]

Elég korán lehetett, mikor felébredtem. Szemeim nem nyitottam ki, de hirtelen nem is tudtam volna. A tegnap esti sírás nyoma megmaradt: dagadtak a szemeim. Oldalra fordultam és hallgatóztam. Tisztán hallottam, hogy páran fel-alá járkálnak a szobám előtt.
„Biztos a szolgálok…” – gondoltam és lassan felültem. Szemeim még mindig csukva tartottam, nem akartam kinyitni őket. Ha kinyitom, meglátom a napfényt és ráeszmélek, hogy eljött az idő;  a nap, amikor megismerkedek leendő férjemmel. Soha nem láttam, nem tudok róla semmit, csak hogy egy kínai király fia. Egy herceg vagyonnal és talán némi emberiség érzettel.
„YiXing…” – csúszott ki ajkaim közül a név, amely életem további részében meghatározó lesz. Kezeim ökölbe helyeztem, körmeim hegye tenyerembe fúródott. Fogaim és szemeim összeszorítottam, igyekeztem visszafojtani könnyeim.
Egy csepp, két csepp... Arcomon könnyem patakzott, melynek cseppjei öklömre hultak és onnan lassan lefolytak az ágyneműre. Takaróm selyemhuzata hamar beszívta a könnycseppeket, mintha sose léteztek volna.
„Miya-sama*! Ébren van?” – riadtam meg, ahogy meghallottam az ajtóm felől egy vékony hangot.
„Igen. Gyere be Rin-chan*.” – mondtam emelt fejjel könnyeim törölve.
Ahogy belépett a fiatal lány, arcomat elfordítottam.
„Nem láthatja, hogy sírtam…” - gondoltam.
„Miya-sama!” – kiáltotta lelkesen.
„Halkabban bolond! A kastélyban még alszanak!” – förmedtem rá, mire ő csendben elém térdelt lehajtott fejjel. „Többször megmondtam, hogy mellőzd ezt a viselkedést. Már nem 5 éves vagy és nem egy kis faluban élsz a többi gyerekkel. Egy palotában vagy szolgáló, a hercegnő szolgálója. Tudod hányan ölnének a helyedért? Azért, hogy itt élhessen? A te feladatot az egyik legfontosabb az udvarban, tartsd ehhez magad. Megértettél?” – mondtam kimérten és hosszú körmöm hegyével megemeltem tekintetét állánál fogva.
„Igen, megértettem, Miya-sama…” – makogta és újra lehajtotta fejét.
„Figyelj rám Rin-chan. Ma érkezik meg a jövendőbelim. Viselkedj jó szolgához méltóan: ő neki is szentelj ugyanannyi figyelmet, mint nekem. Nem érezheti rosszul magát. Te is tudod, hogy ha meggondolja magát, akkor férj nélkül maradok és szégyent hozok a családomra.”
„Mindent megteszek, amit csak kér, Miya-sama...” – mondta, s mikor nevemhez ért megcsuklott hangja.
„Semmi baj Rin-chan…” – próbáltam nyugtatni. Ilyen ártatlan és kedves lánnyal még sose találkoztam. 6 évesen került hozzánk; eltévedt az erdőben, édesapám vadászat közben megtalálta és a palotába hozta. A szüleiért küldetett és megkérte őket, hogy adják el neki. Mivel kapzsi és undok szülei voltak, apámnak adták, apám pedig mellém állította szolgának. 3 hónappal vagyok idősebb nála, így nem várhatta el tőle senki, hogy úgy viselkedjen, mint egy igazi szolga. Kiskorunkban nap-nap hosszat játszottunk, de mostanra már elutasító lettem felé. Olyan, mintha a húgom lenne, de egy dolog megakadályozza, hogy kedves legyek hozzá: a rang. Az az istenverte rang, ami arra kötelez, hogy fenn hordjam az orrom és csak velem egyenrangúakkal beszélhessek és barátkozhassak. Az a rang, ami arra késztet, hogy ilyen fiatalon és olyanhoz menjek feleségül, akit nem is ismerek…
Újra ökölbe szorítottam a kezem.
„Nincs több időnk Rin-chan, készülődnünk kell!” – mondtam erélyesen és fejemet magasba emelve felálltam az ágyamból. „Hozd ide az ünnepi kimonóm!” – parancsoltam.
Rin-chan eltolta a bambuszajtót, mely egy kis szobába vezet. Pár másodperc múlva egy nagy és vörös dobozzal tért vissza.
„Öltöztess fel!” – jelentettem ki és lecsúsztattam magamról hálóköntösöm. A földön elterült a ruhadarab én pedig meztelenül álltam a szoba közepén. Mint egy sebzett vad, védtelennek éreztem magam. Egy idegen kezébe kerülök, aki minden bizonnyal durván fog velem bánni. Gondolataimba merülve már csak arra eszméltem fel, hogy obimat* köti Rin-chan. Fejemmel bólintotta, ezzel megköszönve szolgálatait. A tükörhöz léptem és hajamba helyeztem egy kis díszt. Alaposan végigmértem magam faltol-falig érő tükörben. Legszívesebben szembeköptem volna tükörképem.
"Ez vagyok én. Egy öntölt, akarat nélküli hercegnő, aki még gőgös is..." - fintorogtam, ahogy fejemben az "öntelt" szó vízhangzott.
Lassú léptekkel az ajtó felé haladtam. Rin-chan elém sietett, az ajtó elé térdelt és szétcsúsztatta annak szárnyait. Méltóságteljesen, emelt fővel léptem ki a verandára. Fejemmel biccentettem a lánynak, hogy elmehet, majd a kapu felé siettem. Hangos, ám ütemes zajra lettem figyelmes.
„Lópaták…” – mormoltam és még utoljára egy nagyot sóhajtottam. „Hát tényleg eljött ez a nap…”

*sama: Japán megszólítás. Tiszteletteljes, felnőttet hívnak így, aki rangban, korban a beszélő felett áll.
*chan: Kedves és személyes megszólítás, általában lányok utóneve után hasznlják.
*obi: A kimono öve.